Vajda Gergely három kompozíciója szerepel a Budapest Music Center Recordsnál megjelent új CD-n: a Klarinétszimfónia két klarinétre és zenekarra, az Alice Études klarinétra és vonósnégyesre, valamint a Persistent Dreams szólóklarinétra. A lemez megjelenése adott alkalmat arra, hogy Vajda Gergelyt kérdezzük sokoldalúságáról.

Klarinétművész, komponista, karmester – ezek a tevékenységek szerepelnek az életrajzában. Mi lenne ennek a három „k”-nak az elfogadható fontossági sorrendje?

Nem szeretném megbántani sem a karmestereket, sem a hangszeres előadókat, de úgy gondolom: a semmiből valamit alkotni – ez minden tevékenység csúcsa, ezzel juthat bármely emberi lény a legközelebb a Teremtéshez. Ha valakinek megvan az elhivatottsága arra, hogy zeneszerző legyen, akkor ennek kell a legfontosabbnak lennie az életében. Az előadók is azzal dolgoznak, amit a zeneszerzőktől kapnak. Gyakran vezénylem a saját műveimet, és olyankor megpróbálom lefordítani a zenémet a gyakorlat nyelvére, és így életre kelteni.

Az új CD-n klarinétra, illetve klarinétokra és más hangszerekre írott kompozíciók szerepelnek. Otthonosabb-e a saját, jól ismert hangszerére írni, mint más instrumentumokra?

Mindig előfordul, hogy eszembe jut a hangszerrel való fizikai kapcsolat, de nem hangszerrel a kezemben komponálok. Régebben, vagy huszonöt évvel ezelőtt, amikor Fényárnyék-remegés című első klarinétdarabomat írtam, akkor még kipróbáltam a dolgokat. Az újabb daraboknál azonban már nem, a számítógép előtt ülve dolgoztam. Ugyanakkor a fizikai kapcsolat emléke, a hangadás érzete biztosan jelen van, a klarinét esetében inkább, mint más hangszereknél.

Az Alice Études ellentmondásos darab: egyfelől minden tétel Lewis Carroll könyvének egy-egy jelenetéhez kapcsolódik, így a hallgató programzenére számítana. Másfelől azonban klarinétötösre írott etűdsorozat, ami látszólag távol esik az illusztrálástól. Hogyan lehetne meghatározni e két műfaji megközelítés viszonyát?

Az etűdök saját töprengéseim az Alice olvasása közben. Az egyes etűdökhöz a kottába beírt szövegek jelentették az ihletést, olyan ösztönzést, amiből valami zenei gondolat eredt. És innét kell nézni az etűd műfaját is: valami elindul, és a zeneszerző aztán kezd valamit ezzel az anyaggal. Az etűdöt itt tehát nem technikai értelemben kell érteni, inkább a klarinét és a vonósnégyes hangzásának különféle lehetőségeit tanulmányozom. Végigjátszottam a klasszikus klarinét-repertoárt és sok kortárs zenét is. Ennek alapján látja az ember, hogy például Schumann nemigen törődött a klarinét és az oboa hangzása közti különbséggel; a Fantasiestücke egyaránt játszható bármelyiken, sőt akár brácsán is. Más zeneszerzők azonban, mint Mozart vagy Brahms, valóban ráéreztek a klarinét lelkére. Mozartnak a hangszer rögtön egy hangzást jelentett, például operáiban is, ahol a klarinét vagy a basszetkürt egyes színpadi alakokhoz vagy karakterekhez kapcsolódik. Magam is ilyesmit próbáltam az Alice Études-ben. És mivel a klarinét érdekesen keveredik a különféle vonós hangszerekkel, de közben meg is őrzi saját jellegzetességeit, számomra a legizgalmasabb e hangzások minden etűdben eltérő keverése volt, miközben a kompozíció egységet is meg akartam őrizni.