A Wolf-temperiertes Klavier modellje, miként a címből sejthető, Johann Sebastian Bach Das wohltemperirte Clavier című billentyűs sorozata. Wolf Péter 24 zongoradarabból álló gyűjteménye ennek megfelelően C-től H-ig az oktáv mind a tizenkét hangját használja a tételek alaphangnemeként (dúrban és mollban egyaránt). A bachi gyűjteménytől azonban megkülönbözteti, hogy fúgák nincsenek benne, csak szabad műfajú darabok: prelúdiumok. Vagy hogy Chopin nyomán a franciás elnevezést használjuk, prelűdök. Wolf Péter valójában sokkal erősebben kapcsolódik Chopinhez és a jórészt ő nyomán kialakult romantikus és 20. századi prelűd-hagyományhoz, mint közvetlenül Bachhoz, amennyiben etűdszerűen virtuóz, illetve elmélyült-érzelmes tételek egymást követő sorozatán keresztül járjuk be 24 hangnem világát, s az igényelt zongoratechnika is inkább idézi a romantika korát, semmint a barokkot.

Wolf Péter azt írja, amit hall és amit érez, és ez az alapállás valamennyi darabját meghatározza, függetlenül attól, hogy éppen milyen műfajban komponál. Az életműve pedig igencsak változatos. Zongoristának indult, a budapesti Zeneakadémián karvezetés szakra vették fel, diplomát azonban nem szerzett, ehelyett jazz- zongorázni tanult, időközben pedig magával sodorta a zenei élet, elsősorban a könnyűzenei: zenekarokban játszott, a háttérben vokálozott, hangfelvételeket mentett meg mint beugró zongorista. Komponált slágereket, slágerré vált filmzenéket, készített rengeteg hangszerelést – a Liszt Ferenc Kamarazenekar révén megismert Isaac Sternnek egy egész lemeznyi anyagot, amely a Sonynál jelent meg 1998-ban –, és írt számos „klasszikus” zenét is: zongoradarabokat, zenekari műveket, concertókat és így tovább. 2017-ben Artisjus Könnyűzenei Alkotói Életműdíjat kapott.

Zenéje intenzíven használ szinte mindent, ami akár a klasszikus hagyományból, akár a jazzből, akár a popzenéből alkalmazható az adott kontextusban. E tekintetben akár posztmodernnek is tekinthetnénk, csakhogy van valami, ami megkülönbözteti a második világháború utáni posztmodernektől. Utóbbiak is felszabadultan kannibalizáltak műveikben bármit a zenei múltból (és az éppen aktuális jelenből), de ezt mindig többértelmű, ravasz iróniával tették: az idézetszerűség soha nem volt kétséges, az idézet jelentése és esztétikai megítélése azonban igen. Wolf Péter poszt-posztmodern zenéje soha nem használ „idézőjelet”, ez a zene a szó legklasszikusabb értelmében komolyan veszi magát. Ha a 24 zongoradarabban Debussyre vagy Chopinre utal – hogy két olyan szerzőt említsek, akinek az alakját több szinten is megidézi –, boldogan merül alá az adott zenei világban, a stílusjáték mögött mindig érződik a mély tisztelet a megidézett zeneszerző iránt. És az érzelmileg túlcsorduló, könnyűzenei ihletésű tételek is mentesek az iróniától. Wolf Péter mélyen hisz abban, hogy a zene a fülnek szól és érzelmeket fejez ki, s mivel őszinte alkotóról van szó, aki nem hajlandó külső elvárásoknak megfelelni, kizárólag a saját feje (illetve füle, illetve szíve) után megy, zenéje is zavartalan otthonossággal lubickol az elmúlt évszázadok és napjaink zenei stílusaiban.

Wolf Péter hozzáértő keze nemcsak a kaleidoszkópszerű stíluskavalkádban való eligazodást könnyíti meg, hanem azért a rendkívül színes, olykor káprázatos virtuozitást igénylő zongoráznivalóért is kezeskedik, amely a Wolf-temperiertes Klaviernak legalább olyan fontos erénye, mint maguk a zenei gondolatok. Chopin és Debussy zongoratextúrái, Gershwin pianisztikus ötletei is fontos inspirációt jelenthettek a művek megírásakor, a valódi ihletforrás azonban minden bizonnyal a műveket először megszólaltató és lemezre játszó Balog József volt. (Fazekas Gergely)