Az Alabama állambeli Huntsville szimfonikus zenekarának felkérésére készült Balogh Máté Alabama March című új alkotása. Az ősbemutatóra 2019. szeptember 27-én kerül sor, Huntsville-ben. A zenekari komponálásról, a hagyományhoz fűződő viszonyról és a kultúrák találkozásáról kérdeztük a zeneszerzőt.

Azt mondtad nemrég: ez az első igazi zenekari darabod. Nyilván voltak azért előzmények, de miben más az Alabama March?

A zeneszerzői diplomám megszerzéséhez egy zenekari variációsorozatot írtam egy Haydn-témára – jobb ma már elfelejteni. Azután az Új Magyar Zeneszerzői Fórum versenyei adtak lehetőséget zenekari darabok írására. 2015-ben ugyan díjat nyertem ott a Quintet című darabommal, de az is valójában öt kamaraegyüttes együttjátékából épült fel, nem volt valódi zenekari kompozíció. Azt lehet mondani: zeneszerzői rutinom elsősorban nem zenekari apparátusokra vonatkozott.

Hogyan került sor a felkérésre?

Tavaly decemberben Vajda Gergely, a Huntsville-i zenekar vezető karmestere keresett meg a kéréssel, hogy komponáljak egy rövid darabot Alabama állam fennállásának 200. évfordulójára. Rögtön az jutott eszembe, hogy egy szimfonikus indulót fogok írni. Az ötlet annyira megtetszett, hogy két nap alatt el is készültem vele. Utólag jutott csak eszembe, hogy talán tudat alatt Weill Alabama Songja a Mahagonnyból hathatott rám. A Zeneakadémián a Sprechgesang történetét tanítottam éppen, így sokat foglalkoztam akkor Weillel.

Az induló egy létező zenei mozgásforma, és ez sokat segített. Az indulónak van egy hagyományos hangszerelési szerkezete, ami biztonságot adott. Alkalmaztam a műfajban megszokott szólisztikus dallam-fajtákat, részben a szokásos kísérő-figurákat. Egy korábbi darabomban, a Pseudomarschban, hasonló motívumokat használtam. Az a mű ugyan csak fúvószenekarra készült, mégsem kamarazenei jellegű, sokkal inkább tömbszerű hangzásokban gondolkodtam. A Pseudomarsch-sal 2017-ben első díjat nyertem egy zeneszerzőversenyen, azóta a Magyar Rádió is felvette, többször le is adták, és időközben több fúvószenekar is rendelt tőlem indulót, így az indulóírás, mondhatni viccesen, szinte már védjegyemmé vált.

Persze az indulókban való jártasságod nem csak innen ered…

Igen, édesapám vezette a Dunaújvárosi Fúvószenekart, és én már 7 éves korom óta játszottam benne különféle hangszereken. A repertoár főként katonazenékből állt, nagyrészt az osztrák-magyar hagyományból, de persze sok amerikai fúvószenét is játszottunk. Sousa Washington Post Marchát máig fejből tudom.

És milyen a viszonyod ehhez a repertoárhoz? Mennyire veszed komolyan? Vagy inkább szarkasztikusan fogod fel?

Az a benyomásom, hogy amikor a zeneszerzők a valós vagy éppen a színpadi mozgásoktól elválasztva, a koncertpódiumon használják az indulót, akkor mindig gyanakodni kell a viccre. Mozartnál például a Non più andrai kifejezetten poénként hat, Schubert négykezes indulóit csakis humorosan tudom felfogni, és Mahlernél is gyakran van ilyen benyomásom, legalábbis a tragikomikum szintjén. Amikor egy amerikai futball-meccsen felvonulnak pompom-lányokkal és óriási sousaphonokkal, azt sem tudom komolyan venni.

A saját indulómat is ilyen hátsó gondolatokkal írtam: ez egy komoly vicc. Amikor valamilyen a múltból származó zenére építem a sajátomat, mindig szükségem van arra, hogy távolságot tartsak tőle. Ebben mindig vegyül némi irónia, talán szarkazmus is. Nem tudom, Amerikában ezt hogyan fogják érzékelni, de kelet-európai lévén ez számomra magától értődő.