A harmadik mester” – hűséges monográfusa, Kárpáti János nevezte így a száz éve, 1921. február 27-én született Szőllősy Andrást. Harmadik a vele szinte egyidős, szintén Erdélyben született, majd a budapesti Zeneakadémián végzett Ligeti György és Kurtág György mellett – vagyis inkább világhírűvé vált kortársai mögött.
A zeneszerzői életmű terjedelemre nézvést vékony, alig harminc önálló kompozíció, legnagyobbrészt az 1970–80-as évekből, amiket néhány „őszike” követett 2002-ig. A pálya kései indulását az magyarázza, hogy bár Szőllősy részben Kodály Zoltán tanítványaként zeneszerzést tanult, az 1960-as évek közepéig néhány filmzene megírása mellett inkább zenetudósnak érezte magát, aki nagy elődei, Kodály és Bartók Béla zeneművei és írásai összegyűjtését és jegyzékbe foglalását tekintette fő feladatának (Bartók-jegyzéke, az Sz-számok máig használatosak a Bartók művek azonosítására).
Friss impulzust a zeneszerzéshez a neves fuvolista, Severino Gazzelloni felkérése hozta 1964-ben (Tre pezzi). Úgy hírlik, ezzel a sorozattal Szőllősy a nyugat-európai avantgarde-tól elbűvölt, fiatalabb pályatársainak akarta megmutatni, hogy neki is van önálló elképzelése a korszerű hangvételről. Az igazi áttörést 1968-ban a vonószenekarra írt III. concerto hozta, amit az UNESCO 1970-es szemléjén az Év kompozíciójának választottak. A III. concerto már magában hordozza a következő évtizedek Szőllősy-stílusának vonásait: a szigorú szerkezetet, az aleatória benyomását keltő, valójában igen pontos notációt, de egyúttal egy tragikus világlátás szemérmesen kifejezett lenyomatát, ami olyan vissza-visszatérő intonációkban jelenik meg, mint a siratók, korálok vagy éppen temetői harangozás megidézése.
Az 1970–80-as években magyar zenekarok felkérései mellett számos külföldi megrendelője is akadt Szőllősynek, így a Dresdener Staatskapelle (Preludio, Adagio e Fuga), a BBC Wales (Canto autunno), a holland Ensemble M (Pro somno Igoris Stravinsy quieto) vagy a Berlini Biennálé (Elegia). Az 1980-as években új színt jelentettek a vokális művek, amelyek közül kimagaslik a King’s Singers számára komponált Fabula Phaedri, Szőllősy humorának remek példája, és a Miserere.
Utolsó alkotásai: két megrendítő gyászzene, az ifjúkori barát (Passacaglia Achatio Máthé in memoriam) és a mindig támogató zenetudós-kritikus (Addio: György Kroó in memoriam) emlékére. Ezekkel a kompozíciókkal mintha már maga Szőllősy is búcsúzna, ugyanúgy vonós hangszerek hangjával, ahogy évtizedekkel korábban, a III. concertóban is vonósok szólaltatták meg először a zeneszerző saját hangját.
Hallgasson 1 órányit Szőllősy András zenéjéből!