Április végén mutatják be Párizsban Kurtág György Fin de partie című Beckett-operáját. Milánó, Amszterdam és Valencia után Párizs lesz a negyedik város, amely megismerkedik ezzel a remekművel. Az eddigi előadásokat Markus Stenz vezényelte, aki a közelmúltban Budapesten járt Kurtágnál, hogy új impulzusokat kapjon a zeneszerzőtől. Stenz mester a párizsi előadások előtt megosztotta tapasztalatait és gondolatait ezzel az operával kapcsolatban.
Mikor volt először lehetősége Kurtág zenéjét vezényelni?
Amikor 1992 és 1996 között a London Sinfonietta vezető karmestere voltam, rendeztünk egy Kurtág-fesztivált Londonban. Emlékszem: lenyűgözött ez a zene, és arra is emlékszem, hogy megdöbbentett a lejegyzése. Arra gondoltam: zenét olvasok, zenét hallok, zenét érzek ebben, de nagyon kötetlenül van lejegyezve. Gondoltam: teszek egy kirándulást Budapestre. György és Márta nagylelkűen megnyitotta az ajtaját előttem, hogy tanuljak, hogy jobban megértsem a darabokat. Azóta pedig folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, hiszen idő közben az Ensemble Intercontemporainnel és a Concertgebouw-zenekarral is adtam elő Kurtág-műveket. Nemrég pedig, már a járvány idején műsorra tűztem a ...quasi una fantasiát... Szöulban, ahol zenészek az egészségügyileg előírt távolságot betartva vették körül a hallgatóságot.
Ma ismét próbálhatott Kurtággal, de ezt az alkalmat rengeteg próba előzte meg 2017-ben és 2018-ban a milánói ősbemutató előtt. Melyek azok az egyedi tapasztalatai, amelyek közvetlenül a zeneszerzőtől jöttek?
Amikor belépünk a Fin de partie világába – még Beckett színdarabjában is, de különösen az operában –, egy zárt világba lépünk be. Ezt a világot mindössze négy ember lakja, és mind a négy annyira szélsőséges, hogy csak a képzeletben létezhetnek, a valóságban nem. Ez a Beckett-világ egyszerre varázslatos és elidegenítő. Még művészként is nehéznek találom, hogy megnyíljak ennek a világnak. És azok számára, akik amúgy a jó dolgokat keresik az életben, ez nem olyan terület, ahová könnyen be tudnak lépni: a Fin de partie a pesszimizmus főműve. Minden alkalom, amikor Györggyel dolgozhatok, segít belépni ebbe a különleges világba. Megérzem a mozgatórugókat, megérzem a zene létjogosultságát, a megalkotás módját. Már az is rendkívül jelentős, hogy minden próba a kotta lejegyzésén túli világba vezet el, és ez fokozza a darab élményének intenzitását. Míg kezdetben csak a felszínt kapargattuk, minden találkozással közelebb kerülünk a darab mélyebb megértéséhez, de nyilván soha nem fogjuk tudni utolérni Györgyöt, aki olyan sok évtizede együtt él ezzel a darabbal, ami számunkra behozhatatlan. Ő hídépítő ezeken az alkalmakon, segít megtalálni az ebbe a különleges és költői világba vezető hidat.
Milyen érzésekkel vezényli ezt az operát?
Először is: megtiszteltetésnek érzem, hogy résztvehetek ebben a projektben. Három felejthetetlen élményem volt eddig azzal a luxussal, hogy előtte kimerítően dolgozhattam Györggyel és a szereplőgárdával; három produkcióban voltam benne, három különböző zenekarnak taníthattam be a partitúrát. És az a legvarázslatosabb ebben a partitúrában, hogy milyen mélyen zenei. Itt van egy kotta, amelyben néhány hang egy egész világot jelent, és mindig az az ember érzése, hogy a hang magjával vagy egy zenei gondolat magjával foglalkozik, de ezt mégsem kell erőltetni. Csak meg kell élni az érzelmeket. Ez a darab nem úgy viselkedik, mint bármely másik opera. Mindenben egyedi, ez egy összehasonlíthatatlan drágakő. És persze nehéz, de mivel nehéz, nagyon meg is éri. Előadás közben a fő érzés a végső összpontosításé. Csodálatos az az összpontosítás, amit ez a partitúra megkövetel. A zenekar számára kivételes a kihívás, mert több mint két órát játszanak megszakítás nélkül. Én közel 400 oldalt vezénylek, amiben egyetlen ütemnek sem azonos a tempója a előző ütemével. Az egész opera egyetlen tudatfolyam. Mintha a közönséghez beszélnénk, és minden szónak, minden kifejezésnek, minden érzelemnek más helye és más jelentése lenne. Csodával határos módon György megtalálta a lejegyzés módját, de az a puszta tény, hogy ez egy tudatfolyam, azt jelenti, hogy végső soron rugalmasnak kell lennünk. Az énekeseknek pedig minden szabadságuknak meg kell lennie ahhoz, hogy megéljék a darab érzelmeit, lehetnek költőiek, lehetnek érzékenyek, lehetnek gonoszok, lehetnek elbűvölők, lehetnek komikusak. A Fin de partie azt várja el, hogy az ember az egész személyiségét belefektesse.
Mit vár a párizsi bemutatótól? Úgy gondolom, hogy Kurtág számára Párizs kiemelten fontos, mert a darab most tér haza abba a városba, ahol ő 1957-ben megismerkedett Beckett színművével.
A hazatérés érzését erősíti, hogy most először lesz olyan zenekarunk, amelyben a muzsikusok beszélik az énekelt szöveg nyelvét, és egy olyan közönségünk, amelyik szintén beszéli és megérti az énekelt szöveg nyelvét. Olyan közvetlenséget várok, amilyenben eddig nem volt részünk. Az Editio Musica Budapest fantasztikus munkát végzett azzal, hogy az énekszólamokat teljes egészében belenyomtatta a zenekari szólamokba. Nem ismerek más operát, ami így jelent volna meg. Azt remélem, hogy Párizsban a zenészek nem csak a belépéseik követéséhez fognak figyelni az énekszólamra, hanem azért is, hogy a szavak jelentését, az opera szövegét jobban megértsék, és ez Párizsban mindenképpen kivételes lesz.
Fotó: UMP EMB