Az Alabama állambeli Huntsville szimfonikus zenekara és Vajda Gergely felkérésére készült Balogh Máté Alabama March című új alkotása. A 2019. őszi ősbemutató után több mint három évvel, 2023. január 29-én a Zeneakadémián magyarországi bemutatóként hangzik fel ismét a mű a Budafoki Dohnányi Zenekar előadásában, Rajna Martin vezényletével.  

Hogyan került sor a felkérésre?

2018 decemberében Vajda Gergely, a Huntsville-i zenekar vezető karmestere keresett meg a kéréssel, hogy komponáljak egy rövid darabot Alabama állam fennállásának 200. évfordulójára. Rögtön az jutott eszembe, hogy egy szimfonikus indulót fogok írni. Az ötlet annyira megtetszett, hogy két nap alatt el is készültem vele. Utólag jutott csak eszembe, hogy talán tudat alatt Weill Alabama Songja a Mahagonnyból hathatott rám.

Az induló egy létező zenei mozgásforma, és ez sokat segített. Az indulónak van egy hagyományos hangszerelési szerkezete, ami biztonságot adott. Alkalmaztam a műfajban megszokott szólisztikus dallam-fajtákat, részben a szokásos kísérő-figurákat. Egy korábbi darabomban, a Pseudomarschban, hasonló motívumokat használtam. Az a mű ugyan csak fúvószenekarra készült, mégsem kamarazenei jellegű, sokkal inkább tömbszerű hangzásokban gondolkodtam. A Pseudomarsch-sal 2017-ben első díjat nyertem egy zeneszerzőversenyen, azóta a Magyar Rádió is felvette, többször le is adták, és időközben több fúvószenekar is rendelt tőlem indulót, így az indulóírás, mondhatni viccesen, szinte már védjegyemmé vált.

Persze az indulókban való jártasságod nem csak innen ered…

Igen, édesapám vezette a Dunaújvárosi Fúvószenekart, és én már 7 éves korom óta játszottam benne különféle hangszereken. A repertoár főként katonazenékből állt, nagyrészt az osztrák-magyar hagyományból, de persze sok amerikai fúvószenét is játszottunk. Sousa Washington Post Marchát máig fejből tudom.

És milyen a viszonyod ehhez a repertoárhoz? Mennyire veszed komolyan? Vagy inkább szarkasztikusan fogod fel?

Az a benyomásom, hogy amikor a zeneszerzők a valós vagy éppen a színpadi mozgásoktól elválasztva, a koncertpódiumon használják az indulót, akkor mindig gyanakodni kell a viccre. Mozartnál például a Non più andrai kifejezetten poénként hat, Schubert négykezes indulóit csakis humorosan tudom felfogni, és Mahlernél is gyakran van ilyen benyomásom, legalábbis a tragikomikum szintjén. Amikor egy amerikai futball-meccsen felvonulnak pompom-lányokkal és óriási sousaphonokkal, azt sem tudom komolyan venni.

A saját indulómat is ilyen hátsó gondolatokkal írtam: ez egy komoly vicc. Amikor valamilyen a múltból származó zenére építem a sajátomat, mindig szükségem van arra, hogy távolságot tartsak tőle. Ebben mindig vegyül némi irónia, talán szarkazmus is. Nem tudom, Amerikában ezt hogyan érzékelik, de kelet-európai lévén ez számomra magától értődő.