Mű az, hogy van valami, ami az életnél több és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem azért, hogy legyen. De az örökben legyen.

Aki művészi tevékenységet folytat, annak tudnia kell, hogy az embernek önmagából kell művet alkotnia, hogy az örökben abban éljen.

Ennek legfőbb feltétele, hogy mesterré váljon. A mester tágas szó, amely egyesíti a tudás és a cselekvés fölényét. Mester az, aki birtokában van annak a tudásnak és készségnek, amit együtt alkotásnak hívunk. Mester az, aki amit elgondol, meg tudja csinálni. Aki ismeri a számok, az arányok titkait és aki meg tudja teremteni az erőből a technikát, a kövekből a szobrot és a házat, a gondolatokból az egyetemes világképet, a hangokból a zenét.

Mester az, akinek igazi élettevékenysége a művészet, mert a művészet-teremtés és a teremtés a legmagasabb rendű mestermű, mert egyetemes, és mert mindenkié.

A teremtés az abszolút intelligencia spektruma. Ez az arány, a mérték, az aranymetszet, a számok, a színek és a formák, a hangok és a testek meg nem másítható törvényének ismerete. Ez az abszolút egzaktság.

A művészetben ugyanis soha sincsen szó elszigetelt, egymástól mereven elválasztható jelenségekről. Egyetlen hang egzisztenciális pillanatként utal az egész műre. A mű utal a szerző minden művére. A művek a szerzőre, a szerző a világra, a világ pedig a magasabb valóságra, amelyre nyitva áll és ahonnan ösztönzését kapja.

Ezért van az, hogy az ember sohasem csupán a megszólaló konkrét zenei hangot fogja fel, hanem azt a magasabb és transzcendentális valóságot is, ami túl van az életen és amely a valóságnál több.

Jeney Zoltán ilyen Mester, aki olyan mértéket adott, amelyben mindenkor összehasonlíthatom magamat a renddel, amelyben nem az anyagi tudásnak, hanem a szellemi kvalitásnak van súlya, és amely arra a felismerésre épül, hogy a minőséget nem látod, azt csak átélni lehet. Mert a művészet a művészben él. S aki művészi képességekkel jött a világra, annak törekednie kell az önállóságra. Aki nem lát tisztábban és élesebben, mint ahogyan a halandó és esendő szem látni képes, az semmiképpen sem lát alkotó módon.

Mesternek és nagynak lenni ma is annyit jelent: isteneket, mintákat hozni.

Jelenti az ideák életben tartását, a dolgok intuícióját, ahogyan azok a tapasztalat szintjénél magasabban megjelennek.

Az ideák senkinek sem tulajdonai, mert ezek a szellem adományai. Az ideák sohasem készülnek csak megtalálni, fenntartani és elnyerni lehet őket. Ezért írja Esterházy Péter: „A művészet nem csak szakma, hanem kegyelem is.”

Vagy ahogyan Platon fogalmaz: „A város csak úgy lehet boldog, ha olyan mesterek tervezik, akik az isteni mintákat követik.”

Ezért nem mond le Jeney Zoltán a tökéletesről soha, és ezért van az, hogy műveiben nem individuális érzések, hanem intellektuális erények öltenek testet, mert csak ezek élhetik túl a halált.

Az intellektus ugyanis magasabb az akaratnál, mert felkutatja a dolgok abszolút rendjét. Az intellektus szubsztanciája nem akcidencia, hanem esszencia.

Innen ered Jeney Zoltán jellemének egyik meghatározó vonása is. Az elvégzendő feladat minőségéhez való folyamatos és tántoríthatatlan hűség. Hűséges azonban csak az lehet, aki elhívott. Aki tudja, hogy egyetlen egy a fontos a teljes életmű az egész.

Ezért az egyetemes tájékozódás igénye, amely a lélek beszennyeződése ellen véd, és innen, hogy mindig az egyetlen helyes morális gyakorlat elvét követte. Csak azt elfogadni, ami tényleg, ami valóban jó.

Arra tanított, hogy a művészetben mindig azt kell választani, ami közelebb van a tökéleteshez, az örökhöz.

Jeney Zoltán szabad, autentikus egzisztencia volt, aki nem önmagát igyekezett kifejezni, hanem azt, amire megbízatást és felhatalmazást egyedül ő kapott, amit ki kell fejezni. Mert csak így tudta magát a kor viszonyítási színvonala fölé emelkedve képessé tenni arra, hogy a megfigyelésből eljusson az örök és ideális formák megragadásáig.

Ma is magam előtt látom megfoghatatlanná finomult alakját, ahogyan megrendülten, könnyes szemmel átölelt Aus tiefer Not kantátájának zeneakadémiai bemutatója után.

Ma én állok itt megrendülten, könnyes szemmel, de szívemben azzal a bizonyossággal, hogy az örök életben újra megölelhetjük majd egymást.

Kamp Salamon