Balogh Mátéra régóta jellemző a vokális művek iránti érdeklődés, ám kevés kórusművet találni eddigi termésében. Október 4-én viszont új kórusműveiből lesz hallható válogatás szerzői estjén, a Magyar Zene Házában. A Pax et bonum Kamarakórust Kiss Boldizsár vezényli majd, a műveket Fehér Renátó költő és a szerző maga vezetik be.
Énekeltél valaha kórusban?
A dunaújvárosi Móricz Zsigmond Ének-Zenei Általános Iskolába jártam annak idején, ahol vegyeskarban, fiúkórusban és kamarakórusokban is énekeltem, 8 éven keresztül Szigethy Adrienn keze alatt. Itt persze elsősorban a Kodály-iskolákra jellemző repertoárt énekeltük, Bárdost, Kodályt, spirituálé-feldolgozásokat. Később a pécsi konziban karvezetést is tanultam, az ottani kamarakórusban egymást vezényeltük. Zeneakadémista koromban pedig az Erdei Péter által újraalapított Új Liszt Ferenc Kamarakórusban, és a Várkonyi Tamás és Terray Boglárka által életre hívott Capella Silentium énekegyüttesben énekeltem. Ezutóbbi egy 12 tagból álló kamaraegyüttes volt, amivel rendkívüli dolgokat szólaltattunk meg, többek között Josquin-t, Willaertet, Cipriano di Rorét, Pierre de la Rue-t, Giovanni Gabrielit, Luca Marenziót. Itt ismerkedtem meg a reneszánsz repertoárral és ez a néhány év alapvetően meghatározta a zeneszerzői gondolkodásomat. Kiemelkedő élményem közé tartozik, amikor a salzburgi dómban, három karzaton elénekeltük Luca Marenzio Super flumina Babylonis című motettáját. Ebből inspirálódott a három vonósnégyesre komponált Luca Marenzio in Salzburg című munkám.
Meglepő tehát, hogy bár vérbeli kórusénekes vagy, sokáig kevéssé foglalkoztál kórusra való komponálással.
Ez így van. Bár pályám indulásakor – körülbelül 15 éve – nagyon sok vokális művet komponáltam, kevés kórusmű akadt közöttük. Ennek két oka is volt. Az egyik az, hogy nem tudtam otthon érezni magam a kortárs magyar kórusrepertoárra széles körben jellemző, számomra nagyon konzervatív, poszt-Kodályos, neotonális nyelvben. A másik ok pedig az volt, hogy azok a zeneszerzői kérdések, amik akkoriban foglalkoztattak, nem igazán voltak kórusra átültethetők. Két kivétel akadt, a Capella Silentiumnak komponált Joyce-kánonom, az Ode to Joyce és a Nemzeti Énekkar pályázatán győztes Az esztendő négy szakasza című Csokonai-kórusom. Bár mindkét mű elkészült és el is hangzott, előadásuk túl nehéznek bizonyult, és nem tarthattak igényt arra, hogy repertoáron maradjanak.
Mi az ami miatt – látszólag hirtelen – végül mégis elkezdtél kórusműveket komponálni?
Négy egymástól független hatás miatt. Az egyik Lozsányi Soma karvezető-orgonaművész megkeresése volt, aki bátorított, hogy saját kórusának írjak egy művet, Edward Lear Nonsense Book-ja alapján. Az így elkészült 9 Songs című limerick-gyűjteményem végül Seiber Mátyás – szintén limerick-szerző – emlékére készült el, és Soma mutatta be a Zeneakadémia kórusával. A műről készült felvétel felkerült az internetre, és számomra is meglepő módon valamennyire „elterjesztette” a darabot, ami arra bátorított, hogy tovább keresgéljek ezen a terepen. A másik hatás a Kodály Intézetben való munkám volt, ahol éveken keresztül zeneelméletet tanítottam. Az intézet hallgatóinak komponáltam egy Song Book című gyűjteményt, ami kórusetűdöket tartalmaz. Nemes Lászlónak és Füri Annának köszönhetően a darabok elhangzottak Dublinban. Amikor meghallgattam őket, kirajzolódott, hogy mi az, ami kényelmes lehet akár egy amatőr kórusnak is, és mi az, ami teljes tévút. A harmadik hatás a nyíregyházi Cantemus Kórus érdeklődése volt, akik a Dunakanyar Kortárs Zenei Fesztivál keretében ragyogó előadásban mutatták be Moses’ Song és Zulu Nights című darabjaimat, ami további inspirációt jelentett. A negyedik hatás pedig Mindszenty Zsuzsánna megkeresése volt, aki felkért, hogy vegyek részt a tavaly őszi országos Kodály Zoltán Magyar Kórusverseny zsűrijében. Az ország minden részéről érkeztek amatőr és félprofi kórusok, a lehető legváltozatosabb repertoárral. Óriási élmény volt belelátni a dolog „közepébe”, megismerkedni ezekkel az emberekkel, és – bár ez nagyon romantikus gondolat lehet – meglátni, ahogyan nagy tömegek igazán örömből zenélnek.
Úgy tudom, közelgő szerzői ested előadóival, a Pax et bonum Kamarakórussal is ott ismerkedtél meg.
Kiss Boldizsár és kórusa nyerte meg a verseny nagydíját, teljesen megérdemelten. Amikor a Magyar Zene Háza megkeresett, hogy szerveznének nekem egy szerzői estet, mindjárt a Pax et bonumra gondoltam. Eddigre már több kórusművet is komponáltam, és óriási öröm számomra, hogy az UMP EMB Zeneműkiadó mellém állt, és néhányat megjelentet közülük.
A koncerten magyar, angol, német, halandzsa, sőt zulu nyelvű műveid is el fognak hangozni. Kézenfekvő a kérdés: inkább a szöveg tartalma, vagy hangzása érdekel?
Néha mindkettő tud érvényesülni. Ha egy zulu nyelvű mű elefántokról és oroszlánokról szól, nem csak azért érdekes, mert élményszerűen ritmikus a prozódiája. Ugyanakkor általában a szövegek lejtése, dallama, deklamációja, ha úgy tetszik, struktúrája érdekel. A JoycEND című szavalókórusom Joyce Ulyssesének utolsó frázisára épül, ahol a női álomképben állandóan visszatérő YES! kiáltás kiszámíthatatlansága uralja a zenei anyagot. A Misztótfalusi Kis Miklós vacsorája című műben pedig olyan 17. századi receptszövegeket válogattam, amik bár érezhetően magyarul vannak, mára – legalábbis egy magamfajta városi ember számára – elveszítették a pontos jelentésüket. Ennek az alapélménye egyébként, hogy egyszer hallottam egy embert komiul beszélni. Minden szempontból magyar, de semmit sem lehet belőle érteni. Azt hiszem ugyanemiatt választottam Fehér Renátó költő barátom szövegeit. Legújabb verseskötete, a Torkolatcsönd az elmondhatóság-elmondhatatlanság, beszédképesség és -képtelenség problémáiról szól, ahol a szövegek annyira „roncsolódtak”, hogy bár érezhetően magyarul vannak, sokszor nem hordoznak konkrét jelentést. Számomra ezek a versek ugyanannyira zenék, mint Weöres Sándor bizonyos versei. „Megzenésítésért” kiáltanak, és nagyon hálás anyagok. Az erős karakterességük mellett van egy „jelentési terük”, aminek a megteremtése a saját darabjaimnál is célom.
Fotó: Nagyillés Szilárd