Maros Rudolf Kodály Zoltán tanítványaként kezdte zeneszerzői pályáját. Habár már 1949-ben alkalma nyílt arra, hogy Alois Hába mesterkurzusán megismerhesse a nyugati új zenei kísérletek egy részét, a kodályi ösztönzés, valamint Bartók Béla utolsó alkotói korszaka klasszicizáló hangjának felfedezése az ötvenes évek végéig meghatározta azt a stílust ‒ a folklorisztikus nemzeti klasszicizmus stílusát ‒, amelynek egyik legjellegzetesebb és legsikeresebb képviselője volt Magyarországon.

Az 1956-os magyarországi forradalmat követően, amikor a magyar zeneélet fokozatosan az addig be nem fogadott nyugat-európai modellek felé fordult, Maros Rudolf az elsők közé tartozott, akik az expresszionista Bartók, Webern, a lengyel avantgarde és a darmstadti szerialisták zenéjét megismerve újratanulták a komponálás technikáit és szakítottak a század első felének magyar hagyományával. Első nyugati stílusú zenekari kompozíciói ‒ a három Eufónia (1963-65) ‒ újszerű zenekari széphangzás megteremtésére törekedtek, és mintaértékűvé váltak Magyarországon. Ugyanakkor a magyar tradíció iránti erős vonzalmának köszönhetően Maros már a hetvenes évektől kezdve újra a konzervatívabb zenei írásmód felé fordult. Zenekari és kamaraművekből álló életműve a modernitás és a hagyomány közötti egyensúly megteremtésének példája. (Dalos Anna)

Életrajza

Maros Rudolf 1917. január 19-én született a csehországi Stachy-ban. 1939 és 42 között Kodály Zoltánnál zeneszerzés-, Temesváry Jánosnál brácsatanulmányokat folytatott a budapesti Zeneakadémián. Diplomáinak megszerzése után 1942 és 49 között a Pécsi Konzervatórium tanára volt. 1949-ben Alois Hába mesterkurzusán vett rész Prágában. 1949-től 1978-ig a budapesti Zeneakadémián kamarazenét, zeneelméletet és hangszerelést tanított. 1959 után több alkalommal részt vett a Darmstadti Nyári Zenei Szemináriumon. 1971-72-ben Nyugad-Berlinben élt DAAD ösztöndíjjal. 1971-től 75-ig az ISCM vezetőségének tagja volt. 1982 augusztus 3-án hunyt el Budapesten.

Díjai és kitüntetései

Erkel-díj (1954; 1955 és 1957); A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze (1973); Kiváló Művész (1980).

Reflektorfényben Maros Rudolf

Maros Rudolf (1917-1982) Kodály Zoltán tanítványaként kezdte zeneszerzői pályáját. Bár már 1949-ben alkalma nyílt arra, hogy Alois Hába mesterkurzusán megismerhesse a nyugati új zenei kísérletek egy részét, a kodályi ösztönzés, valamint Bartók Béla utolsó alkotói korszaka klasszicizáló hangjának felfedezése az ötvenes évek végéig meghatározta azt a stílust ‒ a folklorisztikus nemzeti klasszicizmus stílusát ‒, amelynek egyik legjellegzetesebb és legsikeresebb képviselője volt Magyarországon.

Az 1956-os magyarországi forradalmat követően, amikor a magyar zeneélet fokozatosan az addig be nem fogadott nyugat-európai modellek felé fordult, az elsők közé tartozott, akik az expresszionista Bartók, Webern, a lengyel avantgarde és a darmstadti szerialisták zenéjét megismerve újratanulták a komponálás technikáit és szakítottak a század első felének magyar hagyományával. Első nyugati stílusú zenekari kompozíciói ‒ a három Eufónia (1963-65) ‒ újszerű zenekari széphangzás megteremtésére törekedtek, és mintaértékűvé váltak Magyarországon. Ugyanakkor a magyar tradíció iránti erős vonzalma Marost már a hetvenes évektől kezdve visszaterelte a konzervatívabb zenei írásmód felé. Zenekari és kamaraművekből álló életműve a modernitás és a hagyomány közötti egyensúly megteremtésére tesz kísérletet. 

A Cinque studi per orchestra 1959-1960-ban keletkezett, és egyértelműen dokumentálja azt a folyamatot, amely a bartóki életműből a húszas évek expresszionizmusára, különösképpen A csodálatos Mandarin és az Éjszaka zenéje hangvételeire reflektálva igyekszik kilépni a korábbi tonális-klasszicizáló zenei világból. A szvitszerűen felépülő kompozícióban notturno és scherzo tételek váltakoznak, és mindkét karakter létrehozásában meghatározó szerep jut a magyar zenekari gyakorlatban szólistaként addig csak ritkán alkalmazott ütőhangszereknek.

Különleges helyet tölt be Maros Rudolf pályáján a szoprán szólóra és kamaraegyüttesre komponált Két sirató (1962-1963), hiszen a vokális zene nem állt a komponista érdeklődésének középpontjában. A hangszerkíséretes dalciklus közvetlenül Maros nagy stiláris fordulópontját, az Eufóniák sorozatának megkomponálását előzi meg, és érzékletesen világít rá a zeneszerzői útkeresés irányaira. A Weöres Sándor verseire írt sorozat ősi rituálékat idéző szövegeket zenésít meg, és e rituálék zenei hangzásképének felidézését a hangsúlyos, a zenei primitívet megragadó ütőhangszer-használat segíti elő. Ugyanakkor az énekszólam a magyar népdalok hangütéseit eleveníti fel.

Az 1966-ban keletkezett Musica da camera per 11 három tételének zenei karakterei (Serenata, Rondo, Notturno) Stravinsky neoklasszikus korszakára reflektálnak. Modernitását Maros hangszerelési megoldásai biztosítják: a 11 hangszer között domináns szerepre tesznek szert az ütőhangszerek, valamint a hárfa, de a dallamhangszerek, mint a fuvola, a két klarinét vagy a hegedű nagy ívű dallamai is jellegzetes Maros-féle kézjegyként jelennek meg a partitúrában.

A szoprán szólóra és kamaraegyüttesre komponált Sirató (1969) különleges kísérlet Maros pályáján, hiszen a zeneszerző ‒ a számára korábban oly fontos bartóki és kodályi hagyományt követve ‒ egy autentikus magyar népi siratót ölel körbe modern effektusokat megszólaltató ütőhangszerekkel és harmóniai megoldásokkal, aleatória alkalmazásával. Ez a kompozíció indítja a zeneszerző életművében a hagyomány újrafelfedezését és az igényt, hogy a legújabb zeneszerzői technikák ismeretében szembesítse magát saját magyar zenei múltjával és beépítse azt csak pár évvel korábban kialakított új zenei stílusába.

Az 1972-ben keletkezett vonószenekari Jegyzetek – bár szólisztikus hangszerelését, a hosszú dallamokból és sűrű kromatikus menetekből építkező tematikáját a Marosnál oly tipikus modern hangzáskép jellemzi – a hagyományos ismétléses formák alkalmazása, illetve az új tonalitást kereső harmóniavilág révén a hagyományhoz való hetvenes évekbeli visszafordulás jelentős állomása. A mű sirató-jellegű lassú és energikus, zörejszerű gyors szakaszok váltakozásából áll. Maros hangszerelési technikájának figyelemre méltó példája a mű végén megszólaló megkomponált zaj.

A zenekari Töredék (1977) a zeneszerző egyik utolsó műve, és a jellegzetes Maros-stílusjegyek összegzéseként is értelmezhető: két tételében meghatározó szerepet játszanak az ütőhangszerek, a siratódallamok, a sűrű kromatikus menetek, ám a kompozíció kéttételessége a Liszt-féle lassú-gyors felépítésű rapszódiaformát követi. A 2. tétel ugyanakkor aleatorikus szakaszok egymásutánjából épül fel, és középpontjában egy szólóhegedű virtuóz cadenzája áll. A mű hangzását tekintve hagyományos, tonalitás közeli, illetve kromatikus-modern hangzástömbök váltakozására támaszkodik. (Dalos Anna)